Again

Heyho, írtam, hogy elköltöztem, mert blabla, és linkeltem, hogy hol olvashattok. Nos igen, csakhogy megszüntették az oldalt, állítólag azért, mert sokáig nem léptem be – bár ezt nem hinném. No, szóval a lényeg, hogy szerintem én nem rakok már fel ficet sem ide, sem azt az oldalt nem fogom újrakezdeni. Aki szeretne olvasni, az Anime Fanfiction Style-on megtalál, “SakamotoKumiko” felhasználóként. Az is ki van írva, hogy hiatust tartok, mert nincs időm írni, de igazából hiányzik az írás, és közvélemény kutatást rendeztem, hogy ki szeretné, hogy megint írjak. Bár az biztos, hogy nem lesz túl sűrűn friss, ha visszaállok a ringbe…

Nade, addig is, GO AFS! ^^ Majd igyekszem frisselni. =)

ELKÖLTÖZTEM!!!

Heyho, elköltöztettem az oldalt.  =) Valamiért a wordpress nem szerette volna, hogy feltöltsem a következő fejezeteket, így a folytatást mindenki itt olvashatja majd. Köszöntem. ^^

I had a dream – 1. fejezet

Csak még egyszer…

Reita POV

Beszélni? Beszéltem? Nem tudtam. A gondolataim… Csak egy valamire tudtam gondolni. Aoi. Ott. A kórházban. És én… Én nem tudtam semmit se csinálni! Halálán volt, és nem tudtam semmit se tenni! Stabilizáltuk. Steril szobában volt. Vendégeket nem fogadhatott. Kit is fogadott volna? Anyja, apja nem volt, a testvére meghalt, barátai nem voltak. Csak én. Én voltam az egyetlen barátja. Meg kellett mentenem! Óra. Nem tudtam, mi az. Nem tudtam, mit jelent az, hogy idő, számomra nem létezett idő. Olyan, mint most. Pokol ez, vagy menny, vagy a nagy semmi, nem tudom. Élek-e, vagy meghaltam? Álmodnék? Nem tudom. Az utolsó emlékem… az utolsó emlékem a fehér földön folyó vér, egy lógó kéz mellettem, és az én kezem, ami nem tud mozogni. Éjjelek-nappalok, napszakok, órák, percek, másodpercek, pillanatok. Magány. Túlvilág? Nem. Nincs túlvilág. Tartozni valahova… Nem tartozok sehova. Már nem. Elfelejtettem mindent, minden emlékem kitörlődött, tér és idő nincsen. Meséljek? Kinek? Neked? Hozzád szóljak? Szólok. Hallod a hangom? Sohasem hallod. Rendben van, beszélek. Mesélek neked, pedig te is ott voltál. Szerettél. Szerettelek, de nem tudtad. De kezdjük az elejétől. Doktor vagyok, vagy csak voltam, nem tudom, és téged hoztak be sürgős esetként. Alacsony volt a vércukrod, a fehérvérsejt számod úgy szintén, verésre utaló hatalmas lila foltok voltak a testeden, nehézkesen lélegeztél, olykor vért köhögtél, a májad pedig nem működött megfelelően. Tehetetlen voltam. Cukorbetegség, belső vérzés, drogok, tüdőrák, szövődmények, bakteriális fertőzés, mindent kerestünk. Egyikre se találtunk rávezető nyomot. Nem tudtuk, hogy mi bajod van. Erre még tisztán emlékszem. De nem mindenre. A lehető összes vizsgálatra elküldtelek, és nem volt olyan leleted, amit ne néztem volna át szó szerint ötvenszer. Egy ember meghalt, mert nem foglalkoztam eleget az aktájával, és magával a beteggel. Bűntudatom volt, de valahogy fontosabbnak éreztem, hogy téged megmentselek. Mikor már nem tudtam mit csinálni, és az összeomlás szélére kerültem, eszembe jutott valami. Segítséget kértem. Speciális, kifejezetten azzal a területtel foglalkozó orvosokat kértem fel, hogy segítsenek, minden téren egyet, emellett professzorokat hívtam segítségként. Volt, aki megállás nélkül velem maradt, és próbálta megtalálni a probléma okát, de volt, aki csak a szabadidejében tudott eljönni, mert be volt táblázva. Mind ez hiába. Nem találtunk semmit. Azt mondták fogadjam el, nincs kiút. Bementem hozzád, hogy közöljem, de a szavak helyett csak könnyek jöttek. Mikor végre megszólaltam, bár te tudtad már a nélkül is, hogy mondtam volna, te csak keservesen mosolyogtál, s megszólaltál.

- Volt egy álmom – mondtad, én pedig kezdtem a könnyeimet nyelni. – Ha már úgyis meghalok, nincs mit titkolnom. Sose szeretett senki igazán, azt reméltem, talán veled boldog lehetek. De úgy néz ki, nekem nem ez van megírva – fordítottad el a fejed, de nem sírtál.

Nyugodt maradtál, én pedig üvöltöttem.

- Nem, nem halsz meg! Mindent megteszek! – üvöltöttem, s ekkor már te is sírtál.

Felpattantam, egyenesen a laborba rohantam, és belevetettem magam az eddigi összes leletedbe. Tudtam, már csak egy-két napod van hátra, míg vagy a májad áll le, vagy a szíved. De én ezt nem akartam! Nem érdekelt, hogy ki mit mond, életem legfontosabb személyét sohasem hagynám csak úgy meghalni. Reggeltől estig, estétől reggelig dolgoztam. Érted már? Nem létezett idő a számomra, nem volt megállás. Csak azt akartam, hogy gyógyulj meg, hogy élj, hogy szerethesselek, hogy szeress, hogy végre együtt legyünk. És ekkor hirtelen találtam valamit. Valamit, ami nem kézzel fogható. Egy emlék volt a fejemben, amiben azt mondtad, hogy a nagybátyád mindent tud rólad. Édesanyád bátyja, remek ember, mindig is csodáltam, hogy miért áradoztál róla ennyit, de már értem. A házban megtaláltam a megoldást. Megtaláltam a gyógymódot. Kísérleteztem, kifejlesztettem egy új gyógyszert, leteszteltem, és rögtön mentem is hozzád. Képszakadás… Innen semmi. De, mégis. Az emlékeim visszatérnek, ordítanak a fejemben, a szívem üvölt, a szívem, ami talán már nem is dobog. Bementem hozzád, te békésen aludtál, szívesen megcsókoltalak volna, de meg akartam várni, míg felépülsz. Minden perc számított, óráid lehettek már csak hátra. Az infúzióra akartam tenni a gyógyszert, de te a karom után kaptál. Meglepett, hogy milyen erős vagy.

- Mi az? – néztél rám bágyadtan, ám valahol mégis kérlelően. Ne kérd, hogy hagyjalak meghalni – gondoltam.

- Meggyógyulsz – mondtam neked, majd megint emeltem volna az infúzió felé a kezemet, de a hangod megállított. A hangod, amit most nem hallok. Szólj már!

- Talán nem is akarok… – fordítottad el a fejed, én pedig feléd fordultam. Szólni akartam, de nem engedted. – A sorsot nem lehet megváltoztatni, nekem ez van megírva, Reita – néztél rám már könnyes szemekkel, én pedig az ágyad mellé térdeltem, és kezed után nyúltam, hogy szorítsam.

- Ez hülyeség! Nincs olyan, hogy sors! Tudomány van, és én meg tudlak gyógyítani! – Már csak óráid lehettek hátra, de téged nem érdekelt.

- Meg akarok halni, Reita, ne akarj a beleegyezésem nélkül meggyógyítani – ingattál fejet.

De igen, akkor is! – üvöltött fel egy hang a fejemben. Ne csináld ezt – sóhajtott egy másik. Tehetetlen voltam. Egyik kezemben a gyógymód, másik kezemben a kezed. Feljebb emelkedtem, átöleltelek, szorítottalak, s könnyeimmel nedvesítettem a ruhádat. Soha sem hagytam volna, hogy meghalj. Mégis hagytam. A gép egyenletesen búgott. A KEZEIM KÖZT HALTÁL MEG! ÉS NEKEM A KEZEMBE VOLT A GYÓGYMÓD! Üvöltöttem, üvöltve sírtam, a szívem kiszakadt, mintha nem is dobogott volna. Míg végül… Tényleg nem dobogott. Igen, halott vagyok, az emlékeim visszatértek. Időről, térről még mindig nincs fogalmam, lehet, hogy öt perce, lehet, hogy öt éve vagyok halott. A szekrénynél összerogytam, és gondolkozás nélkül vettem elő a zsebemben tartott bicskámat. Az ebédi almához kellett. Belevágtam a csuklómba, majd még visszaemeltem a kezedhez, hogy megfogjam, de nem tudtam szorítani. Ha túl mélyen felvágjuk, az ujjmozgásnak annyi. Csak néztem, ahogy a vérem végigfolyik a fehér kövön. Sírtam, sírt a szívem is, még a vérem is sírt. Azt hittem, több időd van… Azt hittem, több időnk van. És most nem tudom, hol vagyok, nem tudom hol vagy. De beszélek, emlékezek, és halott vagyok.

- Nincs pulzus, elveszítjük! – üvöltött valaki, de nem tudom, hogy rád, vagy rám gondoltak.

Hallottak vagyunk. És te nem szólsz. Szólj. Kérlek. Csak egyszer. Egyszer az életben… Egyszer a halálban még. Könyörgök… Istenem, ha létezel, és, ha egy halott kérhet valamit, csak ezt kérem… Aoit. Őt akarom. Csak látni, vagy hallani. Csak egyszer. Ez az én álmom, Aoi. Hogy még egyszer láthassalak. Talán egy új életben? Arra várnék én? Te már megszülettél, én még nem. És, ha nem találkozunk életünkben? Halott akarok lenni, és téged figyelni. Csak látni akarlak.

~END~

Hand of Blood – 1. fejezet

All These Things I Hate

Reita POV

Újra reggel van, újra az ablak alatt ébredek, s sajnálattal állapítom meg, hogy még véletlenül sem gyulladt fel a lakásom az éjszaka folyamán. Megint tele van a kezem, és a hasam üvegszilánkokkal. Feltápászkodok, a szilánkok belemélyednek a tenyerembe, de nem érzek fájdalmat, csak a lelki az, ami nem tűnik el, még így sem. Végignézek a lakásomon, az egészet a sötétség uralja, pont, mint engem. Csak egy kis fény jön be az ablakból. Az ablakból, ami pont a ti lakásotokra néz. Mindazon dolgok, amiket utálok, és garantáltan beleégtek a lelkembe, megint a szemem elé kerülnek. Minden nap, minden reggel, amikor felébredek, és minden este, amikor önkívületi állapotban elalszom. Minden reggel, és minden este még egyszer búcsút mondok neked. Minden nap kiülök az ablakomba, és nézlek. Nézem, ahogy ölelkezve végigbotladoztok a szobán, közben boldogan nevetgéltek. Mikor megunom a tömör nyáladzást, romantikát, mindent, amit én nem élek át, félrerakom a távcsövemet, és a drogokhoz fordulok. Nem szeretem a drogokat, de a drogok szeretnek engem. Bélyeget rakok a nyelvem alá, megszúrom magam, és visszaülök az ablakba. Tovább nézlek titeket, fájdalom nélkül, a számra rákúszik a szánalom mosolya. Szánalmas, amit csináltok. Elundorodom, és felnevetek. A drogok segítenek figyelmen kívül hagyni, hogy a szánalmamat rossz emberek irányába tanúsítom, és valójában az a szánalmas, amit én csinálok. Nevetve ürítem ki a különböző alkohollal töltött üvegeket, és rakom magam mellé. Egyik cigi után szívom a másikat, és ez a három dolog képes feledtetni a fájdalmamat, mígnem pillanatok, percek, vagy órák után, amikre nem emlékszem a drogok miatt, el nem alszom. Minden éjjel ugyanazt álmodom, a legnagyobb boldogságom, és legnagyobb fájdalmam keveredik. Együtt vagyok veled, testünk szorosan összesimul, és alattam nyögsz, közben kérlelsz, hogy hagyjam abba, de nem teszem meg. A könnyeim rád hullnak, s, mint a sav, úgy marják végig a mellkasodat, és a hasadat. Sírok álmomban, a fájdalmam a tetőfokára hág, de élvezem, hogy fáj neked, azt akarom, hogy fájjon. Azt akarom, hogy átéld azt, amit én élek át. Azt a fájdalmat, amit te okoztál nekem, pedig tudtad, hogy mennyire szerettelek, és most is tudod, hogy mennyire szeretlek. Csak egy alkalmat kértem tőled, egy esélyt, de te nem adtad meg, csak megcsókoltál, és odasúgtad, hogy szeretnél szeretni, de nem lehet. Nem értettem, hogy miről beszélsz, és nem is érdekelt. Amikor megtudtam, hogy összeköltöztél egy másik férfival, rögtön megértettem, hogy miért nem szerethetsz engem. Mást szeretsz. De fertőzött a ti szerelmetek. Mert én itt vagyok, és itt is leszek. És rosszabb ez nektek, mintha közétek állnék. Sokkal rosszabb.

*

Megint sötét van, és miután egész nap azt mondogattam magamnak, hogy itt vagyok, és itt is leszek, megint visszaülök az ablakba, távcsővel a kezemben. Szokásos a látvány. Csókolóztok, botladoztok, egymás seggét taperoljátok, és levegőért kapkodtok. Megtaláljátok a kanapét, letépitek egymásról a ruhát, s nekem leesik, hogy mire készültök – nem mintha eddig nem tudtam volna. Eddig mindig behúztátok a függönyt, de most valahogy nem. Félig zavaró, félig viszont érdekel is. Mindig is tudtam, hogy szeretek magamnak lelkileg fájdalmat okozni. Nem, nem szeretek, de ha rólad van szó, még ilyenkor se veszem le a szememet rólad. Meg a fekete démonodról. Aoi, eh? Nem tudom, hogy milyen nyelvtechnikája lehet, de úgy kapaszkodsz a fekete hajába, hogy vizes marad az izzadt kezedtől, mikor elengeded. Hátravetett fejjel, kipirult arccal lihegsz, vagy nyögsz, nem tudom, ő pedig végigcsókolgatja a hasad, és a többit. Amikor a szádhoz ér, elszakad nálam a cérna, kimegyek egy üveg alkoholért, és csak úgy merek visszaülni. Elfogyott a drog, csak a cigi, és az alkohol maradt. Nem használ. Csak idegesen, összeszorult szívvel nézem, ahogy a szádat harapdálja. A szádat, amit nekem kéne harapdálnom! Néha… Néha csak azt kívánom, hogy tudd meg, milyen érzés az, amikor a sötétben ülsz, egyedül, és magányosan, és nincs más barátod, csak a drogok, a piák, a cigi, és egy kurva távcső, ami olyat mutat, amit nem akarsz látni. És most a függöny felé mutatsz, hogy húzza be, ő pedig készségesen odasétál az ablakhoz, és mielőtt még behúzná, a szemembe néz, és rám vigyorog. Szemét. Nem tudod, hogy milyen szerencsés vagy, és, hogy én min megyek keresztül, csakhogy Ruki boldog legyen. Még, ha el is undorodom néha tőletek, félig örülök, hogy Ruki boldog, és, ha csak nem miattam szenvedne, akkor soha nem akarnám sírni látni. Önző vagyok, tudom, és szadista, meg minden egyéb, de, ha Ruki miattam sírna, rögtön felvidítanám, és tennék róla, hogy boldog legyen. És ez a szemét mit csinál? Nem tudom, de van egy tippem. Mindent begyógyítani a dugással, mi? Érzéketlen. Mit szeret benne Ruki? Aoi… Még a neve is áh… Nem utálom, csak nem értem, hogy mit lehet rajta enni.

*

Átsétálok a konyhába még egy üveg piáért, s örömömre kiüti a szemem még egy megmaradt bélyeg, mellette pedig egy – már előkészített – tű. Könyökhajlatomhoz vezetem a tűt, megszúrom az eremet, s magamba nyomom a heroint. A bélyeget a nyelvem alá teszem, majd visszasétálok az ablakhoz, kezemben egy üveggel leülök a még épen maradt üvegek mellé, majd fejemet hátravetem a falhoz. Erősen koppan, de csak felnevetek, s lehunyom a szemeimet, s csukva tartom azokat addig, amíg el nem szédülök. Mikor kellőképpen elszédültem, és önkívületi állapotba kerültem, kinyitom a szemeimet, s fülig érő szájjal bontom ki az alkoholt, ami történetesen absinth. Vigyorogva nyakalom, közben pedig szívom a cigiket, és tovább nézem a műsort, de már csak az árnyékokat, mert a függöny be van húzva. Így is látszik mindkettőjük kecses teste, és ha most magamnál lennék, bizonyára ezt csak Rukira mondanám, de be kell vallani, hogy Aoit is szívesen felpróbálnám. Utóbbi gondolatomon hangosan felnevetek, és még drogokkal tele is tudom magamról, hogy most szánalmas vagyok. Nevetésemet a gyomrom jelzése szakítja meg, hogy hányni fogok, majd nem sokkal később ez meg is történik, de szerencsére kihajoltam az ablakon. Eddig mindig ez történt. Utána nem sokkal pedig elaludtam. Tudom, hogy most is el fogok, de nem rakom el magam mellől az üvegeket, pedig tudom, hogy amikor legurulok az ablakból a földre, akkor megint szét fognak törni alattam, és belém fognak állni. De nem érdekel, csak azt kértem eddig is, hogy egyszer olyan helyen álljon belém, hogy elvérezzek a saját önkívületi állapotomban, és ne emlékezzek semmire, ne keljek fel másnap.

Élvezet – 1. fejezet

Kaoru POV

Kényelmes ez a kanapé… És igen szép a plafon is… Viszont a fotózás rendkívül unalmas… Csak várom, hogy sorra kerüljek. Hogy beálljak a helyemre, pózoljak a kamera előtt, elkápráztassam a rajongókat, és fitogtassam a vonzó oldalamat. Őszintén szólva, nem tudom, miért ilyen vonzóak a képeim, semmit nem csinálok rajtuk, leginkább csak nézek ki a fejemből. Mégis, mindenki azt mondja, hogy „Azta, de rád ugranék!”. Én komolyan nem értem… Csoda, hogy nem tükröződik az, hogy mennyire utálom az ilyen felhajtásokat, hogy minden egyes lemeznél, és majdnem minden klipforgatásnál fotózásokra kell járni.

- Kaoru, kérem… – int felém egy csaj. – Maga következik… – hívogat ujjával az ajtó felé.

- Hai, hai (Igen, igen)…  Megyek…  – emelkedek fel a kanapéról, majd átsétálok a fotózás színhelyére.

- Oda üljön le kérem… – mutat a fotós egy fehér, bőr kanapéra.

- Hai (Igen) – sétálok oda, majd leülök a kanapéra, s várom, hogy a fotós exponáljon.

- Az első pár gombot kapcsolja ki az ingén, és a kezeivel nyissa szét a mellényét – adja az utasításokat, majd végrehajtom azokat.

- Szexisebben… – méreget a fotográfus. – Mondjuk… dőljön egy kicsit előre… – mutogat a kezével.

- Persze, máris… – dőlök előre a mellényemet fogva.

- Ez az, így jó lesz… – sétál át a gép mögé, majd elsüt néhány képet.

- Jó, most feküdjön el a kanapén… – int felém, mire én elterülök a fehér bőrhuzaton.

- A bal lábát mondjuk felhúzhatná, és a kezét rátehetné, hogy olyan laza, és vonzó hatást érjen el – magyaráz megint.

- Jó – hajtom végre az utasítást, majd megint kattog párat a gép.

- Nagyszerű, és most feküdjön hátra, a jobb kezét tegye fel a háttámlára, és vesse hátra a fejét – parancsolgat megint. Hány feladat lesz még?

- Jó – csinálom végig ezt is.

- Kitűnő! Egyre jobb! Maga egy casanova, kérem! – nevet fel a fotós. Na, erről beszéltem. Casanova, mikor csak azt várom, hogy vége legyen.

- Most valami egyéni ötletet kéne produkálnia… – néz rám várakozón.

- Hai (igen), csinálom – bólintok, majd az első gondolatomnál vezérelve maradok hanyatt fekve.

A gerincemet ívbe hajtom, a fejemet hátravetem, a számat kinyitom, mintha egy mélyet sóhajtanék, majd lehunyom a szemem.

- Ezt a rögtönzést! Meg ne mozduljon, ez egy tökéletes képsorozat lesz! – fut oda a gép mögé. Dehogy mozdulok, csak csináld már, te nyomorult!

- Esetleg, ne vigyek bele valami változatosságot? – kérdezem unottan.

- De, de, az jó lenne! – kuksol a gépén keresztül. Lassan elkezdem harapdálni, nyalogatni a számat, majd a hajamba is bele-bele túrok.

- Ez jó, ez nagyon jó! Igazán erotikus! – bólogat elismerően, majd átsétál a laptophoz.

- Hány kép készült? – lépek mellé.

- Ano (nos/izé), negyven – görget vissza a képsorozatok elejére, majd megnyitja az elsőt.

- Szóval, mindegyikből ki kell választanom egyet? – nézek rá kérdőn.

- Hai (Igen). De majd én is elmondom azért a véleményem – nagyítja fel az első képet az eredeti méretére.

- Az elsőről mi a véleménye? – pillantok felváltva a gépre, majd rá.

- Üres… Szexi és vonzó, de valahogy nekem túl üres… Ne értsen félre, mint szakmabeli mondom, hogy nagyon fotogén, de az a kép nem tartozik a kedvenceim közé – lép tovább.

- Ezt elléptetheti… – sóhajtom, mert nekem nem igazán tetszik a kép.

- Pedig ez jobb… De nem bánom. Nézzük mondjuk meg… az ötödik, és a nyolcadik képet…. – kattint rá az egyikre.

- Milyen a másik? – kérdezem elégedetlenül.

- Ilyen… – kattint rá.

- Ez jobb. Ez tetszik. Kifejezetten tetszik – hunyorgok a képernyőre.

- Szóval a nyolcas, rendben – írja fel egy papírra a kép számát.

- A következőnél úgy gondolom, hogy a kettes és a hármas a legjobb – nyitja meg az egyiket.

- Hármas – bólintok.

- A következőből a hatost, és a kilenceset javaslom… – néz rám kérdőn.

- Nem is tudom… Legyen a hatos – húzom el a számat amolyan „nekem mindegy” hatással.

- Na, és most az a bizonyos rögtönzés… – sóhajt fel. Ilyen rossz lenne?

- Ilyen rossz? – lepődök meg.

- Ami azt illeti, épp az ellenkezője. A tízből nyolc képet biztos beválogatnék. De maximum hármat lehet egy sorozatból. Szóval, válasszunk – tűnődik el.

- Nézze, a tízből nyolc nem olyan rossz arány… Tehát, nekem mindegy mit választ, hisz elvileg mindegyik jó – vonom meg a vállam. Most már tényleg menni szeretnék.

- Egyes, négyes, tízes. Megfelel? – rakja egymás mellé a három képet.

- Meg – bólintok, majd kisétálok a teremből, azonban még egy köszönömöt odavetek neki. Nehogy már én legyek a bunkó paraszt, aki meg sem köszöni a fotózást és a sok bókot.

Mikor beérek a várakozó terembe, a szokásos műsor is lezajlik, természetesen.

- Na, megint helyt álltál, Kaoru? – mosolyog Kyo.

- Szexi és vonzó voltál? – vonogatja szemöldökét Die.

- Megint eljátszottad a Casanovát, Kao? – nevet fel Toshiya.

- A fotós biztos a nadrágjába élvezett… – mosolyodik el halványan Shinya, majd belekortyol üdítőjébe.

- Azt honnan szerezted? – pillantok dobosunkra, aki épp lehűti magát.

- Mit? – pillant rám. – Ezt? – mutat a poharára.

- Hai (Igen). Nem láttam ott, ahol eddig szokott lenni – vonom meg a vállam unottan.

- Kaoru… Te aztán nagyon unott fejeket tudsz vágni… – sóhajt fel Shinya.

- Hai (Igen). Ismertek, tudjátok, hogy utálom az efféle cirkuszokat… – fintorodom el.

- Balra, ott menj ki. Jobb oldalt lesz egy asztal, válogass – sóhajt fel ismét, s úgy látom, már az előző mondatomra se akar válaszolni.

Elindulok balra, ahogy Shinya mondta, majd az ajtónyitásnál jobbra pillantok. Tényleg itt van az asztal, tele italokkal. Bár alkoholt azt nem látok, de sebaj, korán van még ahhoz. Nos, akkor… legyen narancs. A szokásos. Hideg, enyhén rostos, és rendkívül finom. Vajon lehet itt dohányozni? – nézek körbe. Áh, ott egy tábla. „Dohányzásra kijelölt hely 80 méterrel arrébb, az ajtónál!” Pompás, sétáljunk csak el oda. A poharat leteszem, majd megiszom, ha visszajöttem.

- Nocsak, Niikura Kaoru! – vereget valaki hátba, mikor kiérek az ajtón, s hirtelen ijedtségemben a cigit is elharapom.

- Hm? – fordulok hátra gúnyosan, ám gyorsan tágra nyílik a szemem.

- Mit csinálsz itt kinn? Voltál már a fotósnál? – néz rám fenyegetően a producerünk.

- Y-Yoshiki… – nevetek fel kínosan. – Hát persze, hogy voltam! – nevetek még mindig. Hát ez mit keres itt?

- Helyes. És nem megmondtam, hogy kevesebbet dohányozz? – néz rám komolyan, majd hirtelen felnevet. A francba, megijedtem.

- Igazán vicces poén… – mosolyodom el, bár legszívesebben a torkának ugranék.

- Na, és hogy tetszik a fotózás? – vesz elő egy cigit, majd meggyújtja.

- Tetszik, tetszik… – bólogatok elismerően.

- Helyes. Nem iszunk valamit? – néz rám kérdőn. Végre valami kikapcsolódás. Már mióta itt rohadok.

- De, hogyne! Menjünk! – indulok el jobbra.

- Kaoru… – hunyorít rám. – Én üdítőre gondoltam… – mutogat az ajtóra, ahonnan nem rég még én jöttem ki.

- Ah, értem! Nos, igazából én nem vagyok szomjas… – mosolyodom el zavartan. Könyörgöm, csak nehogy észrevegye, hogy narancslét ittam!

- Ez különös… Az előbb pedig rendesen kicsattantál az örömtől… – méreget.

- Uhm… A-ano…(N-nos, I-izé) Igen.. Mert én azt hittem, hogy… Szóval… – dadogok, pedig ez nagyon ritka jelenség.

- Na gyere! Úgyis sok folyadék kell a szervezetednek, ha többet iszol, nem lesz bajod! – vereget hátba, s muszáj elindulnom vele, hisz ő mégis csak a producerünk.

Még ez alatt a 80 méter alatt, muszáj kitalálnom valamit. De mit?! Lövésem sincs. Essek el? Nem, az nem jó. Már csak az kéne, hogy betegnek nézzen. Torpanjak meg, mintha elfelejtettem volna valamit? Nem, az sem jó. El akar majd kísérni. Gyorsan elé vágok, lehúzom a narancslét az utolsó cseppig, és szépen rámosolygok, hogy mit kér inni. Ez jó, ez jó lesz. Gyorsan vágjunk elé!

- Hova sietsz ennyire? – hallom a már mögöttem kullogó Yoshiki hangját, de inkább nem is válaszolok, csak lehúzom a narancslét.

- Hú, de sietős volt… Csak nem narancslét ittál? – néz rám kérdőn, mire elkezdek izzadni, mint a barom, s már csak egy lámpa kéne, hogy teljesen vallatás hatása legyen a dolognak.

- Iie… (Nem…)- köszörülöm meg torkom.

- Pedig ez narancsnak néz ki… – néz bele a poharamba.

- Pedig nem az! Valami kevert ital! – tiltakozok.

- Ez narancs – jelenti ki egyszerűen, s csak megadóan felsóhajtok. Innen már úgy se menekülök.

- Kami-sama (Isten, Istenem), szóval ez a fotózás is pont ugyanannyira tetszik, mint a többi. Semennyire – sóhajt fel.

- Tetszik… – erőltetek egy félmosolyt a számra.

- Ha neked egy fotózás tetszik, akkor mindig meggylét iszol. Ne is próbálkozz azzal, hogy a produceredet átvágd, mikor mindent tudok rólad – csóválja meg a fejét.

- Jó, jó. Igazad van. De akkor is unalmas – sóhajtok fel.

- Csak hálásnak tudok lenni, hogy ez a vélemény a képeken nem tükröződik – húzza el száját egy félmosolyra, majd tölt magának almalét.

Csak helyeselve bólintok, majd felajánlom, hogy menjünk be a fiúkhoz. Kicsit vonakodik ugyan, bár nem tudom miért, de aztán bejön velem. Hevesen végig vizslatom a termet, hogy hányan és kik vannak bent, majd gyorsan lehuppanok egy szintén kényelmes fotelbe. Unottan felsóhajtok, majd rápillantok producerünkre, akinek úgy néz ki, megint előjött a szigorú énje, és keresztbe tett kézzel, meg mogorva arccal méreget minket.

- Mindenki volt már? – szegezi önelégülten a plafonra tekintetét. Imádom, mikor ezt csinálja.

- Hai (Igen) – bólintunk egyszerre.

- Toshiya van bent, ha jól látom… – nézek körbe unottan, majd visszaejtem a fejem a fotel háttámlájára.

- Kaoru, nem tudom, hogy lehetsz te a vezetőjük, amikor szinte mindent ilyen unottan kezelsz – csóválja meg a fejét Yoshiki.

- Ez vaaaan… – nézek rá szemem sarkából.

Csak egyöntetűen megrázzák a fejüket – ismét –, majd bekövetkezik a kínos csend, amit egyébként utálok, de most rendkívül nagyra értékelem. Hiába kínos – bár igazából nem értem, miért az -, de akkor is jól esik ez a kis csendélet. A plafon szép borostyán színű. Emlékeztet egy régi barátom hajára. Vajon emlékszik még rám? Különös… mintha csak most történt volna, hogy beültünk a helyi kocsmába iszogatni, és másnap reggel azt tárgyaltuk ki, hogy a csaj, akit befűztünk, hányast kapott az ötös skálán. Nálam természetesen mindegyik közepes vagy megfelelő volt, hisz KaoKao igényeit nem könnyű kielégíteni, de az övén jelentősen több megfelelő volt. Sőt, nála jó pár jeles is volt, amiből nálam csak egy született. Még mindig emlékszem, milyen vadóc is volt az a lány… Az aztán tényleg kielégítette az igényeimet. Azt hiszem, azóta nem is volt ilyen kellemesen megrázó élményem intim téren. Ideje lenne már ezt is beiktatni.

- Tadaima! (Megjöttem!) – csapja be az ajtót Toshiya, ezzel kizökkentve engem a régi-szép-idők világából.

- Ember… – sóhajtom. – Mi a francnak örülsz ennyire, ha? – dőlök előre egy pillanatra, majd a térdemen lelógatott kezemet megforgatom egyszer, s visszavetem magam a háttámlára.

- Gonosz vagy… – néz rám sértődötten Toshiya, bár szerintem ez inkább színjáték. Valahogy, még így is csapong.

- Mondd már… Mi van? – sóhajtok fel, majd előredőlök, s lassan tényleg kezd érdekelni a dolog, ez pedig nagy szó.

- Meghívást kaptam egy fotózásra… – rikkant fel, majd a tipikus láb-felemel-kéz-melléhúz-és-az-ajkamra-harapok mozdulattal tisztel meg minket, jelezve, hogy kurvára örül ennek.

- Értem – felelek unottan. Ez nem is olyan nagy szám.

- Csak téged? – kérdezi Yoshiki.

- Hai (Igen). Csak engem – bólint mosolyogva Totchi.

- Szó sem lehet róla! – ingatja meg fejét producerünk. – Egyedül nem mész sehova! Még a végén átpártolsz a modellekhez, aztán a Dir en grey kereshet új basszerost… – ingatja továbbra is.

- Na, azt már nem! – csattan fel Die is.

- Ne is álmodj róla… – vonogatja jobbra-balra mutatóujját Kyo.

- Nem tartom túl jó ötletnek… – fintorodik el Shinya halkan. Ő már csak ilyen.

Kivételesen, én is megjegyzést teszek arra, hogy neki nincs ott helye, legalábbis egyedül biztos, hogy nem, mert nem szeretném, ha a banda az ő önzősége miatt bomlana fel. A mondandóm után ismét visszaejteném a fejem a fotelra, de egy hang megállít. Yoshiki az. Azt kérdezi, hogy ezt is ironikusan értem-e. Természetesen nem, és ezt meg is mondom neki. Innentől kirobban a vita, de én nem szándékozom beleszólni, továbbra is unottan bámulom a plafont.

- Kaoru megy vele – jelenti ki producerünk.

- Kivel megyek én, hova? – nézek körbe rajtuk bágyadtan. Szinte már aludtam.

- Toshiyával a fotózásra – bólint Yoshiki.

- Mi? Én? De hisz én… – fejezném be, de szinte egyszerre mindenki közbevág.

- Tudjuk – bólintanak. – Pont ezért mész te – bámulnak rám üres tekintettel. Ilyenkor mi van? Tudok egyáltalán ellenkezni?

- Én ugyan nem megyek el még egy unalmas fotózásra… – rázom meg a fejem.

- De elmész – jelenti ki nyugodtan Yoshiki, de a hangjába mégis beférkőzött a szigor, amivel a parancs teljesítésére unszol.

- Jó, jó. Elmegyek – fintorodom el.

- Nem tetszik a stílusod, talán majd a fotózáson kipofozzák – néz rám szúrósan producerünk.

A többiek minden habozás nélkül helyeselnek, hogy nekik sem tetszik ez a „le se szarom” stílus és hangnem, de engem hidegen hagy ez az egész vádaskodás. Csak továbbra is önmagamat adom – már amennyire lehetséges ez így, hogy tudom, hogy unalmas fotózásra kell mennem –, és a plafont bámulom. Csak nyugtatgatom magam, hogy „túl fogod élni Kao, túl fogod élni”, de valahogy nem sikerül meggyőznöm magam. Az egész a rohadt narancslénél kezdődött. Vagy inkább ott, hogy megkérdezte tetszett-e a fotózás. Vagy inkább ott, hogy kimentem rágyújtani. Vagy, hogy ott hagytam a poharamat. Hülye egy szokásaim vannak, az biztos. Narancslé az unalmas dolgok leöblítésére? Meggylé a kevésbé unalmas dolgok megünneplésére? Mondanom se kell, hogy a fenomenális élményeket alkohollal fényezem meg. És természetesen, nekik mindent tudni kell rólam. Ez annyira… bosszantó – fintorodom el.

- Kitalálom… Már megint a fotózáson jár az agyad, mi? – hajol fölém Kyo.

- Még mindig – forgatom meg szemeimet.

- Fotogén vagy, nem értem, miért utálod ennyire, ha fotóznak – vonja meg a vállát pöttöm énekesünk.

- Te is fotogén vagy, és gyanítom szívesebben néznék a te vonzó kocka hasad, mint az én vonzó arccsontomat.

- Talán. De most már nincs mit tenni. Te mész el vele – hajol el fölülem.

- Várjunk csak! Ezek szerint, te elmennél? – kapom rá tekintetem.

- Dehogy mennék. Azt se tudom, hogy milyen fotózásról van szó – vonja meg a vállát.

- Nem mintha én tudnám… – biccentek jobbra a fejemmel, hogy észbe kapjon.

- Senki se tudja, nyugi. Még maga Toshiya sem – teszi vállamra kezét Die.

- Mi van? Ő se tudja? – lepődök meg.

- Nem. Nem tudja – vonja meg a vállát Shinya, amolyan „ez nem is lényeges” mozdulattal.

- Mikor lesz az a szar? – gyújtok rá egy szál cigire.

- Kao, itt bent nem lehet dohányozni – sóhajt fel Shinya, de én csak megvonom a vállam.

- Holnap 1-re mentek – int felém Die.

- De hova? – vonom fel szemöldököm.

- Sofőrrel megyünk, nem tudjuk a hely nevét… – vonja meg a vállát Toshiya.

- Nagyszerű – sóhajtok fel.

Nos, akkor menjünk ki és gyújtsunk rá megint. Úgy se tudok mit csinálni, a punnyadásért meg mindenki megszól. 80 m-re az ajtó, addig bírd ki, Kao. Már csak pár lépés. Levegő – szívom be mélyen a friss és üde levegőt.

- Baj van? – mosolyog rám Yoshiki.

- Azt hittem, már elmentél – motyogom, bár nem nagyon értheti, így hogy cigi lóg ki a számból.

- Hányadik? – néz rám szeme sarkából.

- Mi? A cigi? Harmadik… – vonom meg a vállam.

- Ne idegeskedj ennyit a fotózás miatt, inkább ülj be a kocsidba, és menj haza. A fotózásnak már úgy is vége. Hacsak nem kell közös képeket is csinálnotok – néz rám kérdőn.

- Már megvolt – fújom ki a füstöt.

- Akkor nyomás haza… – lök hátba finoman.

- Arigatou (Köszi/köszönöm). Genki (Szia), Yoshiki-sama! – intek felé, majd elindulok a parkoló felé.

Még egyszer rápillantok az órára, majd keservesen az égre nézek, hogy mindjárt holnap. Holnap pedig a fotózás. Jut eszembe… nem tudom honnan indulunk. A PSC-től? Igazából, nem is nagyon érdekel, legalább elfelejtik és nem kell ott lennem.

Mikor hazaérek, a dzsekimet ahelyett, hogy felakasztanám a fogasra, csak ledobom az egyik fotelre. Semmihez sincs kedvem, még fürödni is lusta vagyok. Csak gyorsan megengedem a vizet, belemélyedek a kádba, és lehunyom a szemem. Kis idővel később arra eszmélek fel, hogy cseng a telefonom és tulajdonképp ez ébresztett fel.

- Moshi-moshi… (Halló) – szólok bele alig hallhatóan.

- Aludtál? – szól bele egy kissé magasabb hang a telefonba, de azért még felismerem, hogy nem egy nő az.

- Totchi? – ásítok bele a telefonba.

- Hai (Igen). Csak annyit akartam, hogy 12-kor a PSC bejárata előtt kell lennünk. Ja és… Köszönöm – sóhajt bele a telefonba, de én valahogy nem tudok se udvarias, se megértő lenni, csak kinyomom a telefont.

Gyorsan kikászálódom a kádból, mielőtt megint elaludnék, majd magamra veszem a fürdőköpenyemet, s papucsban indulok el a hálószoba felé. Halkan bekapcsolom a TV-t is, hogy valami zaj azért legyen, majd lekapcsolom a villanyt. A fejem még mindig zakatol, így kirohanok a konyhába, majd a bárpultra támaszkodva legurítok egy rövidet. Gyorsan visszafekszem, s örömmel veszem észre, hogy végre kikapcsolt a fejem. Így szerencsére, rögtön el is alszom.

Izgató övezet

Adott egy magányos, bánatos énekes, és egy gondoskodó, valahol azonban mégis bunkó gitáros, akik évek óta legjobb barátok. Azonban a barátság megszakadni látszik. A kérdés már csak az, hogy miért?

A történet eredetileg Uruha x Ruki párosítású, de olykor előfordul majd más is, mint például az Aoi x Ruki is. ^^ A hosszát nem tudom előre megmondani, ahogy jön, de figyelem, olykor lehet, hogy kicsit borús hangulatú lesz a fic! Természetesen attól még happy end lesz, de nem megy majd minden olyan könnyen. Talán lesz egy kis kínzás is, gomen. xP A sztorit végig Ruki szemszögéből írom, de talán egy Uruha is lesz benne, majd meglátjuk. ^^

Hm, hát legyen, én is megpróbálkoztam egy ismertebb párossal. ^^ Tudom, tudom, tőlem megszokottak a furcsa dolgok, de remélem attól még ez is tetszeni fog. ^^

Ezennel figyelmeztetek mindenkit /ismétlem:EVERYONE/, hogy: EZ A FIC NEM KICSIT PERVERZ! Az erőszakot és egyebeket nem viszem túlzásba, de nem félek leírni egy hosszú előjátékot! Jó olvasgatást.

YAOI

+18

Befejezett: nem

(Zárójelben megjegyezném, hogy egyik leginkább közkedvelt ficem, a Delight mellett…)

Bizarre Cinema

Nos, ez egy GazettE one-shot~

Humor, shounen-ai, és a többi. =)

Reita x Ruki, Uruha x Aoi~ /Aoi szemszögből/

Aoi remekül eltervezi, hogy fog lazítani az egyetlen szabadnapján több hónap gürcölés után, csak egy valami közbejön. Ruki megkéri, hogy kísérje el őt és Reit moziba, amibe bele is egyezik. Egy a baj: nem tudja, hogy mibe ment bele ezzel… És itt még nincs vége a napjának… Váratlan látogatót kap este. =)

Remélem, tetszeni fog.. =)

YAOI – műfajilag, a történetben csak shounen-ai kap szerepet.

+16

Befejezett: igen

I had a dream

Reita x Aoi oneshot.

NEM vidám!

Reita és Aoi régóta barátok. Aoi súlyos beteg, és Reita mindent megtesz, hogy meggyógyítsa, pedig a helyzet kilátástalan. Vagy sikerül, vagy nem, de a figyelmeztetésből rá lehet jönni. Viszont a történet vége.. hogy is mondjam, szerintem szokatlan. Vagy inkább… egyéni. Igen, talán ez a megfelelő szó.

Szeretném, ha valaki rájönne, hogy miért ez a legszomorúbb végkifejlet, amit írhattam.

Köszönöm.

YAOI – műfaj szerint, egyébként, még csak shounen-ai sem kap szerepet a történetben

+14

AU

Befejezett: igen

Turné a’la PSC

A PS Company a leghíresebb együttesekkel indul turnéra….
Ám mégis csak van egy bökkenő…
A közönség szavaz…
Új műfaj is társul J-pop néven…
De még ez sem elég…
Japánul éneklő K-pop banda… ?
Kivel lesznek ők egy buszon, és hogy viselik el egymást?
De nem mindenkinek adatik meg ez a különleges párosítás…
Szimpla együttesek, akár ugyanoda, akár más kiadóhoz szerződtek, együtt utaznak majd…
Szóló énekesek is társulnak…
A legforróbb helyzetek…
A legkeményebb játékok, szórakozások…
A legcikisebb, legunalmasabb, legizzasztóbb koncertek…
A legabszurdabb turné…

Bandák: Rentrer en Soi, Heisei Ishin, the Underneath, DELUHI, Alice Nine, the GazettE, Kagrra, Nightmare, Dir en grey, 12012, Gackt, Hyde, Miyavi, Lolita23q, ScReW, Sadie, KAT-TUN, DBSK (TVXQ/Tohoshinki/DBSG), LM.C.

Nos, remélem szeretitek a hosszú sztorikat, és lesz erőtök végig olvasni – na, meg nekem megírni -, mert ez az lesz.

YAOI

+18

Befejezett: nem

Hand of Blood – Fekete rózsa

Nos, igen, ez egy dráma lenne, azonban nem szokványos.

Szavakban: szadizmus, kínzás, és garantáltan olyan dolgok, amitől elundorodnak az emberek.

+18-as, mert ez tényleg nem játék, és értelmes kritikákat szeretnék. Aki úgy érzi, hogy érti az ilyen történeteket, az írjon csak.

Aoi x Ruki, végig Reita szemszögből. De előre szólok, hogy nem Reitát kell előtérbe helyezni, nem ő a főszereplő. (Ennek ellenére Reitának van a legnyomósabb jelentősége a történet értelmezésében.)

YAOI – műfaj szerint, bár a történetben csak nyomokban, külső szemlélő által van leírva pár sor.

Befejezett: igen (4 fejezet, esetleg +1 bónusz, amiben megmagyarázom a történet lényegét)